„Nem zavar, ha kínosnak is látsz / engem ezzel nem kötözhetsz fához / a büszkénél jobb a szabad kutya” - hangzik el az Idegen zenekartól, mi pedig egy fröccsel a kezünkben hallgatjuk, és persze hogy eltalál. Mert képtelenség nem feltenni a kérdést magunknak - némi petőfis áthallással: büszkék vagyunk vagy szabadok?
Solomon Asch 1955-ben egy olyan kísérletet végzett, melyben a résztvevőknek két lapot mutattak. Az egyiken egy függőleges vonal volt - ez volt a referencia -, a másikon pedig három egymástól jócskán eltérő hosszúságú vonal, melyek közül az egyik mérete megegyezett a referencia vonaléval. A kísérleti személyeknek azt kellett megmondaniuk, hogy a háromból melyik az egyező. A csavar történetben a következő: voltak beépített alanyok, akik szándékosan rosszul válaszoltak erre az egyébként egyértelmű kérdésre. Ami igazán érdekes, hogy a - tényleges - vizsgálati személyek körülbelül egyharmada ennek hatására - úgy hogy közben tisztán láthatta, hogy melyik vonal a megfelelő hosszúságú - szintén rosszul döntött.
Szóval megfelelünk. A társadalomnak, a tanárainknak, a szüleinknek. A szabályoknak. Mit kell és hogyan kell. Nehogy aztán azt gondolják rólunk, hogy például hülyék vagyunk. Vagy mondjuk - ahogy a szöveg fogalmaz - kínosak. Meghúzzuk magunkat - mint látjuk - akár a legegyértelműbb és látszólag legtétnélkülibb helyzetekben is. A magától értetődő viselkedésünk helyett a másokhoz való tartozás érzetét választjuk.
Mintha azt ismételgetnénk némán: fogadjanak el minket. Persze megint csak felmerülhetnek kérdések: valójában kit is akarunk, hogy elfogadjanak? Azok vagyunk, akiknek láttatjuk magunkat? Vagy azok vagyunk, akik a láttatás mögött szoronganak? Tartozhatunk-e valahová úgy, hogy nem önmagunkat adjuk? Lehetünk-e úgy önmagunk, hogy nem azt csináljuk, amit szeretnénk? Mekkora ára van az ekképpen elveszett pillanatainknak?
