A gyász egyszerre megviselő és természetes. A következő néhány bekezdésben tulajdonképpen pontosan ezen kettősséggel való munkáról lesz szó Lina esetén keresztül, aki egy szakítás után jelentkezett be hozzám.
Mindenekelőtt fontos kiemelni, hogy az eset szereplőjének nevét (és még néhány személyes részletet, mint pl. kor) megváltoztattam a felismerhetetlenség érdekében - a közös munka esszenciáját persze igyekszem megtartani és megmutatni.
Lina (26) azután keresett meg nem sokkal, hogy párja szakított vele közel négy év után. Alvási nehézségek, levertség, váltakozó düh és mély szomorúság uralkodott el rajta akkoriban. Rögzíthetjük, hogy mindez teljesen adekvát egy ilyen helyzetben.
Részben ehhez kapcsolódva azt gondolom, hogy nem az volt ebben a folyamatban a tét, hogy Lina végzetesen belesérül-e ebbe a veszteségélménybe, vagy hogy hosszútávon elakad miatta - Lina pszichéje szerintem így is úgy is átvitte volna őt a túlpartra -, hanem sokkal inkább az, hogy ezt az átmenetet, ami maga a gyász tulajdonképpen, miként viseli.
Ebből a helyzetből következik, hogy elsősorban amit én adhattam neki, az egy olyan légkör megteremtése volt, ami hétről hétre várja őt, s ami ebben a törékeny időszakban kellően puha vele. Hiszen ha belegondolunk akár a saját tapasztalatainkba, egy ilyen érzelmileg terhelt helyzetben azt a biztonságos közeget keressük, ahol a pszichénk bárminemű veszélyeztetettség nélkül dolgozhatja ki magából az adott fájdalmat. Azt vettem észre többeknél - Linánál is -, hogy ebben a biztonságkeresésben az ülések kiszámítható rendszeressége például önmagában hat és kapaszkodót nyújt.
Tehát az egyik fontos tényező a terápiás tér hangulata volt. Emellett viszont egy praktikusabb részt is kiemelnék az egészből, ami szerintem elősegítette Lina előrehaladását a folyamatban. Egyik alkalom végén megkértem őt, hogy következő hétre írja össze időrendben minden érzelmileg releváns élményét a kapcsolatnak. Bármilyen pozitív vagy negatív érzés, és bármilyen kisebb vagy nagyobb esemény kerüljön fel a listára.
A következő hétre így hát a jegyzetfüzetével érkezett, és elkezdtük élményről élményre felidézni és átbeszélni ezeket az emlékeket. A hozzájuk kötődő érzéseket, gondolatokat. Úgy emlékszem vissza, hogy ez fontos pontja volt a folyamatnak, valami olyanra volt ez a beszélgetés egy kísérlet, hogy válogatás nélkül, darabjaiból állhasson össze egésszé az ő kapcsolatuk Linában, ami - azaz hogy az adott viszonyt egészében minden jóval és rosszal együtt lehessen látni - kulcsa egy-egy veszteség feldolgozásának.
Az utolsó hetekben nem lehetett nem észrevenni a változást. Fokozatosan elkezdett újraéledni Lina reménytelisége a jövőjével kapcsolatban, állt helyre az alvási ritmusa és rendeződni kezdett az alapvető hangulata. Így hát végül magától értetődő módon érkeztünk el a lezáráshoz.
Kép: Egon Schiele