Nagy port kavart a napokban Csernus Imre Partizános interjúja (link). Ellépve attól a kérdéstől, hogy mennyire arrogáns vagy pusztán magabiztos Csernus, a közel két órás műsor lehetőséget kínál számomra írni két lényeges témáról is: egyfelől az emberi pszichéről való közgondolkodásról, és arról, hogy ebben milyen károkat okozhatnak az interjúban elhangzottak, másfelől a végül le nem játszott bejátszás körüli helyzetről, pontosabban a hibáinkhoz való viszonyulásaink következményeiről.
Kezdjük az előbbivel. Hallgatva Csernust, borzasztó leegyszerűsítő ember- és változáskép bontakozik ki általa - talán nem véletlen a felkapottsága. Azt sugallja, mintha egy végtelen egyszerű képlettel állnánk szemben. Hogyha az egyén tartósan küzd valamivel, szenved valamitől, akkor minden bizonnyal információhiánya van a tekintetben, hogy mit tehet, tehát ha felvilágosítjuk arról, hogy élhet másképp, akkor egyszerűen eldönti, és pont, lezárult a kérdés. Hogyha pedig a felvilágosítás után továbbra is a maga ördögi köreit futja, akkor csupán egy gyáva alak.
És talán a leegyszerűsítés - amire még visszatérek - mellett itt érünk az egyik lényeghez. Nem oda vezet a csernusi gondolatfonál, hogy az adott személy fél, hanem hogy gyáva. Nem mellé áll, hanem szembehelyezkedik a másikkal. Nem leül melléd, hanem hozzád vág, nesze, bazmeg, éppenhogy ez nem hangzik el. És az egyik kár itt keletkezik: egy segítő szakember azzal hitegeti az embereket, hogy a megsegítés nem az empátia, hanem a megmondás felől történik. Miközben hétköznapi tapasztalat, hogy az odafordulás, a meghallgatás, a megértésre való törekvés az, ami ad. Hogy segíteni az a másik kísérése a maga labirintusában. Együtt keresni vele a maga valóságát. Ott lenni számára a kételyeiben, elesettségeiben, kudarcaiban.
Visszatérve most a leegyszerűsítéshez. Itt történik a második kár. Mert ha valami értelme volna megszólalni pszichoedukatív jelleggel bárhol, az talán pont az, hogy árnyalatokat villantson fel a szakember a közönség számára. Például ha már a személy működéséről beszélünk, be lehetne hozni a múlt, illetve a múlt által megképzett tudattalan működések kérdéskörét. Be lehetne hozni, hogy mikor valaki a maga ördögi körébe kerül pl. egy párkapcsolati helyzetben, akkor az ő reakciói a feszült helyzetekben miként függnek össze azokkal a tapasztalatokkal, amiket a szituáció élményszinten előhív belőle. Be lehetne akkor hozni persze azt a dilemmát is, hogy olyan állapotban, mikor az ember épp visszacsúszik kb. 5 éves szintre, akkor mennyire elvárható, hogy konstruktív legyen. Be lehetne hozni, hogy ha ez egy ilyen bonyolult helyzet, akkor miként is lehetne valóban megsegíteni ezt az egyént pszichésen, hogy hosszabb távon képes legyen megtartani magát egy ilyen helyzetben, hogy megerősödjenek olyan részei, melyek képesek biztonságba tudni őt, és ezáltal olyan helyzetet teremtsenek, amiben lehet egyáltalán számára jól dönteni. Be lehetne mindezt hozni, de a leegyszerűsítés ezt ellehetetleníti, sőt úgy láttatja, mintha az előbbi sorok kifogások, elkenések volnának. És azt hiszem, hogy végeredményben a leegyszerűsítések, az árnyalatok hiánya ritkán szül békét, sokkal inkább szégyent, bűntudatot, dühöt, frusztrációt - gondoljunk a közbeszéd állapotára.
A másik téma, amit a média fel is kapott, az a Simek Kittyvel való Bevállalja epizód részletének bejátszása körüli helyzet. (Maga az az epizód is szót kivánna magának, de maradjunk az interjúnál.) Intenzív ellentartást látunk Csernuson a bejátszás lehetősége kapcsán, ami megismerve annak tartalmát (link1, link2, link3), nehezen értelmezhető másként, mint egyféle ellenállás. És ez a pont visz minket a hibáinkhoz való viszonyulás kérdéséhez.
Most el is léphetünk az interjútól, és gondolhatunk egy általános hibára. Mondjuk egy jókorára. Ha már szóba került ezidáig a leegyszerűsítés, két lehetőség van előttünk egy hiba után. A beismerés és az elrejteni törekvés. Melyiknek mi a következménye? Az utóbbi minden bizonnyal pont egy olyan belső kört tart fenn, aminek a magja olyan élményekből származhat, amikben nem lehetett őszintén felvállalni a dolgainkat. Így a szembesülés, kimondás lehetősége zsigeri diszkomforttal tölt el minket, és ha ez olyan erős, illetve ha nincs egy részünk, ami ezzel együtt is képes úgy dönteni, hogy felvállaljuk azt, amit, akkor marad a status quo, és marad az a - valamelyest tudatos, valamelyest tudattalan - képzet, hogy a hiba felvállalhatatlan, rejtegetnivaló. Ebben a rövid gondolatfolyamban benne is van a hiba felvállalásának lehetséges pozitív következménye: találkozni az elfogadással. Találkozni azzal, hogy persze, a tettet morálisan elítéli a másik, de engem - valószínűleg részben a belátásom okán is - nem. És ez apró építőkőként segíthet minket aztán a későbbiekben egyre inkább nyitottan vállalni önmagunk teljességét - benne a tévedéseinket.
És nem akarom azt mondani, hogy ez egy egyszerű helyzet, azt meg főként, ha valakinek kamera rögzíti az aktuális érzéketlenségét, majd húsz év múlva valaki más azt felemlegeti, hogy az egyszerű lenne, mert bizonyosan nem az. Ám talán - ismét ellépve az interjútól - hogyha észrevesszük magunkon azt, hogy amiről most szó van, az ismétlődik, újra és újra eluralkodik rajtunk akár a szégyen, a félelem vagy a düh, mikor a hibáinkról van szó, na mikor ez a felismerés megszületik bent, akkor például lehet önmagunkért felelősen dönteni, és nem, nem azt várni magunktól, hogy innentől egyszerűen csak máshogy csináljuk, hanem ezen a ponton a felelős döntés - szerintem legalábbis - annyit jelent, hogy keresünk segítséget.