Nehéz volna nem észrevenni, hogy bizonyos szavak jelentése miként torzul a hétköznapi használatuk során. Manapság talán a nárcisztikus szó az egyik legszélsőségesebb a tekintetben, hogy milyen érzelmi intenzitás lengi körül. Tulajdonképpen olykor az az ember élménye, mintha a szörnyeteg szó szinonimájaként kerülne elő. Azt hiszem, ezzel valójában mind veszítünk csupán.
Apró megjegyzés az elején: miközben a nárcizmus lett kiemelve ebben a szövegben, valójában ezt csupan egy állatorvosi lónak is tekinthetjük. Behelyettesíthető volna a szöveget visszaolvasva akár pl. a borderline kifejezés ugyanúgy, a lényeg ugyanis inkább a jelentés szélsőségesedésével foglalkozik.
Lehetne onnan kezdeni ezt a témát, hogy a különféle pszichodiagnosztikai kritériumrendszerek szerint definiáljuk, hogy mi bújhat meg jelentéstartalmában a nárcisztikus kifejezés mögött szakmailag. Ám ez önmagában nem gondolom, hogy közelebb vinne azokhoz a fontos kérdésekhez, melyek ennek a témának a mélyen lapulnak: mit ad az efféle szörnycsinálás a belső világunknak, és mit vesz el tőlünk?
Még mielőtt viszont erre rátérnénk, érdemes lehet rátekinteni arra, hogy miként lesz a személy éppen azzá, amivé, azaz hogy miért bánunk úgy egymással, ahogy. Zanzásítva és elnagyoltan megfogalmazva azt gondolom erről, hogy minél több és erősebb méltánytalanság éri az embert a maga felnövése során, illetve minél kevesebb igaz támasza, kapaszkodója van ezekben a viharos időkben (és azon kívül is persze), annál valószínűbb, hogy ő is később komoly sérüléseket okoz másoknak. Összefoglalva: a kezeletlen sérülések nem gyógyulnak be önmaguktól nyomtalanul. És a visszamaradott nyom pedig olyan belső élményekre utal az adott személyben, mint pl. nem érzem magam biztonságban a másik mellett, úgysem szeret engem igazából senki, képtelen vagyok bármit is jól megcsinálni, satöbbi.
Ha elképzeljük azt, hogy milyen ezeket az élményeket igazán intenzíven átélni, akkor egy lépéssel közelebb juthatunk ahhoz, hogy megértsük, sok embertársunk pszichéjének mivel is kell megküzdenie. A megküzdés ez esetben olyasmit jelent, hogy ezen élményekkel együtt járó érzéseket valamiként (nem is tudatosan) elkerülje az adott személy belsője, és ehhez különféle utakat keres és talál. Lehet ilyen az agresszió, a folyamatos riadókészültség, az apátia, a görcsös megfelelési vágy, a kontroll fokozott vágya, valamiféle hamis-én felépülése, mely világban a fentebb említett érzések nem is léteznek (ez gyakran előbb-utóbb pont apátiába torkollik a maga hamissága miatt, hiszen egy bugyuta példával élve mondjuk egy műanyag dinnye sose lesz képes olyan jó érzést adni egy nyári délutánon, mint egy valódi behűtött társa), és így tovább.
Azt hiszem, ez az a folyamat, ami ritkán kerül elő a hétköznapi diskurzusokban. Gyakorta rengeteg tudatosságot feltételezünk ott, ahol a mélyben pont a fentebb leírt tudattalan mechanizmusok működnek, és eredményezik azt, amit.
Persze fontos azt rögzíteni, hogy ez a tettek következményei alól nem ad kibúvót. Természetes (és nem is döntés kérdése), hogy egy-egy (vagy épp sok) durva tett egy másik emberrel szemben a másikból bizalomvesztést, külső/belső eltávolodást, akár elnyúló félelemérzetet vált ki. Ezzel együtt is azt gondolom, hogy közösségileg nem tudunk azon veszíteni, ha értjük azt, ami történik. Talán ugyanannyi elkövetőt, de eggyel több áldozatot láthatunk meg egy-egy történetben, ami persze nem a tettek súlyát, de az elkövetőhöz való viszonyulásunkat árnyalhatja, és talán ez a viszonyulásváltozás hosszabb távon pont ahhoz is vezethet, hogy ezek az emberek a bűnhődés mellett segítséget is kapjanak, ezzel egyébként a jövőben másokat megóvva a saját megküzdéseik következményeitől.
Tehát visszatérve mit ad a szörnycsinálás számunkra, és mit vesz el tőlünk mindeközben (utóbbi egy részére végülis az imént már rákanyarodtunk). Talán ennek (mármint hogy mit ad) is köze van a megküzdések kérdéséhez. Mintha azáltal, ha pl. egy kapcsolat egyik tagját az abszolút rossznak lehetne látni, azaz fekete-fehér a helyzet (és itt nem abban az értelemben használva ezt, hogy ki mennyit hibázott vagy ártott a másiknak, hanem hogy én milyennek is érzékeltem folyamatában a másikat, és ezekre az élményekre a mostból miként tekintek vissza), mintha egy bonyolult élményvilágot igyekezne a belsőnk leegyszerűsíteni, s ezáltal megkímélni minket fájdalmakkal teli belső folyamatoktól pl. azután, hogy a másik már nincs az életünkben. Érthető, közben viszont van egy olyan tapasztalat is, hogy a gyász szerves része az, hogy az adott veszteséget élményeinek teljességében búcsúztathassuk el, a jóval és a rosszal egyaránt.
Természetesen ez egy sérelmekkel, bántásokkal szegélyezett kapcsolat esetén iszonyatosan nehéz (nem véletlenül védekezhetünk ez ellen), hiszen szélsőséges élményeket kellene együtt kezelni. Nem gondolom azt sem ezáltal, hogy ez egy szimpla döntés volna, inkább hogy egy érzékeny folyamat, amiben például ér egy segítőre támaszkodni. Ilyen terhekkel ennek nem kell egyedül magunkba zárva mennie.
Kép: Picasso