Mit mesél rólunk a mellettünk lévő elvesztése? Mit kezdünk azzal, ha nem volt olyan tiszta és egyértelmű a közöttünk lévő viszony? És mit mesél rólunk, mikor óvjuk a másikat? Pontosabban: mikor a másikat óvjuk, akkor valóban a másikat óvjuk? Ha nem, akkor…? Ezekkel a kérdésekkel foglalkozik Mészáros Márta Holdudvar c. 1968-ban megjelent filmje, s ezekkel a kérdésekkel foglalkozhatunk most mi is a filmen keresztül.
Az alaphelyzet szerint meghal egy férfi maga után hagyva feleségét, Editet (Törőcsik Mari) és két fiát, a kisebbik Gáspárt (Jancsó Gáspár), illetve a nagyobbik Istvánt (Balázsovits Lajos). A filmben fontos szerepet kap egyébként István párja Kati (Kovács Kati) is, ám a következőkben kizárólag az anya és a nagyobbik fiú belső világára fókuszálunk.
Kezdjük az anyával. Egy enervált nőt látunk a filmvásznon Edit személyében, aki a férje halála után nemigen tud mit kezdeni magával, illetve azzal a hagyatékkal, ami a megözvegyüléssel rá marad. Mintha szabadulna mindentől, ami az eddigi életéhez köti, a ruháit a barátnőinek ajándékozná, illetve a férj halála után járó özvegyi járadéktól is elzárkózik.
Elnézve őt, érződik rajta az a tisztázatlan viszony, ami a férfihoz (és a férfival való közös életéhez) köthette. Persze a gyász során sokféle átmeneti reakció megjelenhet, Edit esetében az a benyomásunk, mintha legszívesebben kitépné az eddigi életét, és tiszta lappal akarna indulni. Érthető igény persze, ám az a tapasztalat, hogy az efféle elfordulás a múlttól képtelen elérni a maga célját. Nehéz elképzelni, hogy Edit anyagi világban tett lépéseit siker koronázza (ez nem derül ki a filmből egyébként) míg nem találkozik mindazzal, ami tetteit igazándiból motiválja. Tulajdonképpen azzal az élettel, amit élt, és amit ezáltal pedig kihagyott ezidáig. Mindkettő elgyászolásával, mely által tulajdonképpen mindkettő az ő részévé is válhatna, s erőt is adhat a hogyan továbbhoz.
Térjünk át most a nagyobbik fiúra. Az apa halála után azt látjuk, hogy az anyja viselkedését hisztériának látja, ezért - hogy ne döntsön átmenetileg semmiről - elküldi őt a vidéki nyaralójukba, és Kati gondjára bízza (kvázi őrizteti vele). A felszínen úgy látszik, mintha István az anyja érdekében igyekezne eljárni, és csupán a film előrehaladtával alakul ki a nézőben az az érzet, hogy ez sokkal inkább róla szól. Az anyja viselkedését azért is szükséges hisztériának címkéznie, mert különben felvetődnének a miért kérdések, így előbb-utóbb az is, hogy az az apa, aki példakép az ő számára, milyen is volt valójában. A fiú valóban óvni igyekszik, de nem az anyát vagy a családi vagyont elsősorban, hanem önmagát, illetve a tökéletes apa képét önmagában. Mert ha ez a kép megrepedezik, az tulajdonképpen az ő világát repeszti meg, azt, hogy mi a jó és mi a rossz, mi a cél és mi az út. Elvakítja az ettől való tudattalan félelem, és észre sem veszi, hogy nem pusztán az anyját zárja be a balatoni nyaralóba, hanem önmaga is rabbá válik.
Hogyha egy lépést hátrálunk tőlük, mit is látunk? Elsősorban azt, hogy ez a két ember anélkül evez egy hajóban, hogy ez tudatosulna bármelyikükben is. Mind a kettőjüket igyekszik megvédeni a pszichéjük valamiféle fájdalomtól, s közben elveszítik a lehetőséget az egymással való kapcsolódásra, ami éppenhogy átsegíthetné őket az említett fájdalmakon. Paradox helyzet, és mégis emberi mindeközben - példa arra, miként maradunk magunkra a félelmeink és elhárításaink által. Példa arra, hogy mit adhat az önreflexió, az önmaguk világának szemlélése. Észrevehetjük azt mondjuk, hogy éppen bajban vagyunk.