„Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan” - írja Antoine de Saint-Exupéry A kis hercegben. Talán már elcsépeltnek tűnő - vagy legalábbis unalomig idézett - sorok ezek, melyekre időről időre mégiscsak rácsodálkozhatunk.
Mindenekelőtt: mitől is függ, hogy mennyire vagyunk boldogok? Sonja Lyubomirsky és kutatótársai szerint három összetevőről beszélhetünk: 50%-ban a genetikai hátterünk, 10%-ban az életkörülményeink, 40%-ban pedig a saját tetteink felelősek azért ahogyan a bőrünkben érezzük magunkat. Hogy az feszül-e rajtunk vagy inkább ránk simul.
Szóval ami a szemnek jól látható: mindössze 10%. És ebbe a dobozba már beledobtuk a nemünket, a korunkat, tulajdonképpen az élettörténetünket, az egzisztenciális helyzetünket, de például a fizikai vonzerőnket is. Olyan doboz ez, hogy az összes polc leszakad tőle a lakásban, de a boldogságunkra éppen hogy kihat.
Ott van előttünk az az 50%, amivel nem foglalkoznék különösebben. Sopánkodni lehet rajta vagy a felmenőink vállát veregetni.
A lényeg azt hiszem a maradék 40. Tulajdonképpen ez a mi szabadságunk. Vagy mondjuk a reményünk. Például a tekintetben, hogy bár adott esetben a múltunk teherként nehezedik ránk, ez nem jelenti azt, hogy a jelenünk és a jövőnk ne lehetne boldog - nem eltagadva bármilyen nehézséget, veszteséget természetesen. Az élettörténetünket nem lehet megváltoztatni, de a viszonyunkat hozzá lehet formálni. És amikor ezen dolgozunk, azt hiszem, hogy valójában magunkon dolgozunk. Ki-ki a maga labirintusában barangol. Jól ismert, kivilágított termeken és szűk, sötét lyukakon keresztül. Talán így válunk igazán önmagunkká. Azzá, aki képes elbírni a maga fájdalmait - sőt akár még erősödni is belőlük -, és képes megélni - illetve megkeresni - a maga csodáit egyaránt. Mondhatnám, hogy azt, aki képes a szívével látni. Mert végül is ez a boldogság, nem?
Forrás: Sonja Lyubomirsky: Hogyan legyünk boldogok?