Természetes módon vannak bizonytalanságok, kérdések - és ezek által félelmek - azzal kapcsolatban, hogy miként indul egy segítői folyamat. A következőkben röviden összefoglalom mindazt, hogy a bejelentkezéstől indulva az első alkalom végéig mire is lehet számítani.
A bejelentkezés lehetőségei
A bejelentkezést illetően esetemben - illetve számos szakember esetén - különféle opciók léteznek. Az egyik mód a telefonos megkeresés, a hívás során valószínűleg rákérdezek arra, hogy milyen nehézséggel keres, majd ezt követően keresünk egy mindkettőnknek megfelelő időpontot.
Másik verzió az írásos megkeresés - erre van néhány különböző csatorna, pl. a Pszichológuskereső oldala, a honlapomon található form, vagy persze az email. Érdemes lehet úgyszintén összefoglalni röviden azokat a nehézségeket/tüneteket, melyek miatt megkeres, valamint ha előre látja, hogy milyen időpontok jöhetnek szóba, azokat is szerencsés megírni, így gördülékenyebbé válhat az első ülés időpontjának leegyeztetése.
Egyik mód esetén sem érdemes félni attól, hogy milyen megfogalmazásokat használ, még nem találkoztam olyan üzenettel, amin fennakadtam volna.
Az első 50 perc
Mire lehet számítani?
Az első találkozás elején átbeszéljük a folyamat szükséges kereteit - az olyan praktikus szempontokat ideértve, mint pl. az ülések gyakorisága, hossza, a lemondási feltételek, az anyagiak rendezésének módja, illetve bármilyen felmerülő kérdés. Ezután általában beszélgetünk arról, hogy milyen élet veszi körül a klienst, beleértve a fontosabb kapcsolódásait, hobbikat, munkát, tanulmányokat, lakhatást - pl. hogy kivel/kikkel él együtt -, ezek ugyanis segítenek valamilyen képet kapni az aktuális életkörülményekről, kapaszkodókról. Beszélünk továbbá természetesen arról, hogy milyen nehézség hozta el a rendelőbe, mi az, amiben tulajdonképpen segítséget kér - ezt is körbejárjuk olyan szempontok mentén, hogy mióta áll fenn az adott állapot/szituáció, mivel jár a hétköznapokban, mivel hozható esetleg összefüggésbe, mikor romlik, mikor javul, satöbbi. Mindezen túl a múlt élményei is fókuszba kerülnek, hogy ne csupán a jelen pillanatképét lássuk, hanem mindarra is rápillanthassunk, hogy mi minden hathatott arra a belső világra, amiben most létrejött az aktuális nehézség. Zanzásítva ezek volnának az első ötven perc kérdéskörei - fontos megemlíteni, hogy az eddig leírtak nagy általánosságban igazak, minden folyamat más és más, a hangsúlyok ezáltal organikusan változnak.
Ezen kívül azonban van egy kevésbé egyértelmű szerepe az első alkalomnak/alkalmaknak, ami pedig az esetleges társszakmák bevonását vagy a továbbirányítást - intézményi ellátásba vételt - illeti. Az utóbbira alapvetően akut pszichotikus állapotokat vagy szuicid veszélyeztetettséget mondanám példának - megjegyezném, hogy a szuicid veszélyeztetettség esete alatt nem arra kell gondolni, hogy valakiben időnként felmerül, eszébe jut hasonló, hanem aki valóban a tett határán van; ezt azért tartom fontosnak hozzátenni, nehogy elrémítsek valakit a segítségkéréstől, vagy attól hogy őszintén beszéljen a gondolatairól, a az intézménybe irányítás olyan esetekben van, amikor az életmentő lehet.
A társszakmák bevonása alatt pedig olyasmit értek, hogy bizonyos helyzetekben sokat jelenthet pszichiáteri konzultáció, persze semmi sem erőltetve, minden a kliens jelen igényeit, tempóját figyelembevéve történik - nagyon sokféle élethelyzet van, volt akinél javasoltam a pszichiáter bevonását, nem történt meg, és végül anélkül is sokat javult az állapota, más esetben viszont rengeteg felesleges szenvedéstől volt képes megóvni a klienst egy megfelelő gyógyszerbeállítás.
Néhány gondolat megnyugtatásképp
A végére pedig néhány olyan gondolatot szánok, mely megnyugtatást jelenthet bizonyos félelmekkel kapcsolatban.
Lehet félni például attól, hogy kellemetlen lesz megosztani egy vadidegen emberrel a saját belső világunkat, amiben van részigazság, tipikus, hogy az első alkalom első felében fokozott szorongás van az új helyzet okán, ám az esetek majdhogynem egészében ez a szorongás már az ötven perc végére csitulni szokott.
Lehet félni a címkézéstől is, azaz hogy a szakember valamilyen diagnózist tapaszt a hozzá érkező kliensre. Én személyesen óckodom ezektől a címkéktől, a lényeg a közös munka során úgyis az az egyedi belső élmény lesz, melyet a kliens megél. Ha valamilyen szakembernél - pl. esetleg egy pszichiáternél - a folyamat során mégis előkerül egy diagnózis, akkor bizonyos, hogy nem marad egyedül vele a kliens. Szerencsés esetben a pszichiáterrel is lehet erről részletesen konzultálni, a mi közös terünkben meg egészen biztosan tudunk foglalkozni vele.
Lehet félni még attól, hogy valami nem tetszik abban, ahogy a dolgok történnek a pszcihológusnál akár már az elején. Az a tapasztalatom, hogyha be tud kerülni a közös terünkbe az adott nemtetszés, annak rengeteg pozitív hozománya lehet, melyek aztán előrelendítik a folyamat egészét a továbbiakban.
–
Ez volna a segítői folyamat kezdetének összefoglalója - talán a szöveg vége már túl is nyúlt ezen a témán. Reményeim szerint sikerült valamiféle rálátást biztosítani, néhány kételyt esetleg eloszlatni.
Kép: Henri Matisse - Nu bleu IV