A bejelentkezés lehetőségei

A bejelentkezést illetően esetemben - illetve számos szakember esetén - különféle opciók léteznek. Az egyik mód a telefonos megkeresés, a hívás során valószínűleg rákérdezek arra, hogy milyen nehézséggel keres, majd ezt követően keresünk egy mindkettőnknek megfelelő időpontot. 

Másik verzió az írásos megkeresés  - erre van néhány különböző csatorna, pl. a Pszichológuskereső oldala, a honlapomon található form, vagy persze az email. Érdemes lehet úgyszintén összefoglalni röviden azokat a nehézségeket/tüneteket, melyek miatt megkeres, valamint ha előre látja, hogy milyen időpontok jöhetnek szóba, azokat is szerencsés megírni, így gördülékenyebbé válhat az első ülés időpontjának leegyeztetése. 

Egyik mód esetén sem érdemes félni attól, hogy milyen megfogalmazásokat használ, még nem találkoztam olyan üzenettel, amin fennakadtam volna. 

Az első 50 perc

Mire lehet számítani?

Az első találkozás elején átbeszéljük a folyamat szükséges kereteit - az olyan praktikus szempontokat ideértve, mint pl. az ülések gyakorisága, hossza, a lemondási feltételek, az anyagiak rendezésének módja, illetve bármilyen felmerülő kérdés. Ezután általában beszélgetünk arról, hogy milyen élet veszi körül a klienst, beleértve a fontosabb kapcsolódásait, hobbikat, munkát, tanulmányokat, lakhatást - pl. hogy kivel/kikkel él együtt -, ezek ugyanis segítenek valamilyen képet kapni az aktuális életkörülményekről, kapaszkodókról. Beszélünk továbbá természetesen arról, hogy milyen nehézség hozta el a rendelőbe, mi az, amiben tulajdonképpen segítséget kér - ezt is körbejárjuk olyan szempontok mentén, hogy mióta áll fenn az adott állapot/szituáció, mivel jár a hétköznapokban, mivel hozható esetleg összefüggésbe, mikor romlik, mikor javul, satöbbi. Mindezen túl a múlt élményei is fókuszba kerülnek, hogy ne csupán a jelen pillanatképét lássuk, hanem mindarra is rápillanthassunk, hogy mi minden hathatott arra a belső világra, amiben most létrejött az aktuális nehézség. Zanzásítva ezek volnának az első ötven perc kérdéskörei - fontos megemlíteni, hogy az eddig leírtak nagy általánosságban igazak, minden folyamat más és más, a hangsúlyok ezáltal organikusan változnak. 

Ezen kívül azonban van egy kevésbé egyértelmű szerepe az első alkalomnak/alkalmaknak, ami pedig az esetleges társszakmák bevonását vagy a továbbirányítást - intézményi ellátásba vételt - illeti. Az utóbbira alapvetően akut pszichotikus állapotokat vagy szuicid veszélyeztetettséget mondanám példának - megjegyezném, hogy a szuicid veszélyeztetettség esete alatt nem arra kell gondolni, hogy valakiben időnként felmerül, eszébe jut hasonló, hanem aki valóban a tett határán van; ezt azért tartom fontosnak hozzátenni, nehogy elrémítsek valakit a segítségkéréstől, vagy attól hogy őszintén beszéljen a gondolatairól, a az intézménybe irányítás olyan esetekben van, amikor az életmentő lehet. 

A társszakmák bevonása alatt pedig olyasmit értek, hogy bizonyos helyzetekben sokat jelenthet pszichiáteri konzultáció, persze semmi sem erőltetve, minden a kliens jelen igényeit, tempóját figyelembevéve történik - nagyon sokféle élethelyzet van, volt akinél javasoltam a pszichiáter bevonását, nem történt meg, és végül anélkül is sokat javult az állapota, más esetben viszont rengeteg felesleges szenvedéstől volt képes megóvni a klienst egy megfelelő gyógyszerbeállítás. 

Néhány gondolat megnyugtatásképp

A végére pedig néhány olyan gondolatot szánok, mely megnyugtatást jelenthet bizonyos félelmekkel kapcsolatban. 

Lehet félni például attól, hogy kellemetlen lesz megosztani egy vadidegen emberrel a saját belső világunkat, amiben van részigazság, tipikus, hogy az első alkalom első felében fokozott szorongás van az új helyzet okán, ám az esetek majdhogynem egészében ez a szorongás már az ötven perc végére csitulni szokott. 

Lehet félni a címkézéstől is, azaz hogy a szakember valamilyen diagnózist tapaszt a hozzá érkező kliensre. Én személyesen óckodom ezektől a címkéktől, a lényeg a közös munka során úgyis az az egyedi belső élmény lesz, melyet a kliens megél. Ha valamilyen szakembernél - pl. esetleg egy pszichiáternél - a folyamat során mégis előkerül egy diagnózis, akkor bizonyos, hogy nem marad egyedül vele a kliens. Szerencsés esetben a pszichiáterrel is lehet erről részletesen konzultálni, a mi közös terünkben meg egészen biztosan tudunk foglalkozni vele.

Lehet félni még attól, hogy valami nem tetszik abban, ahogy a dolgok történnek a pszcihológusnál akár már az elején. Az a tapasztalatom, hogyha be tud kerülni a közös terünkbe az adott nemtetszés, annak rengeteg pozitív hozománya lehet, melyek aztán előrelendítik a folyamat egészét a továbbiakban. 

–

Ez volna a segítői folyamat kezdetének összefoglalója - talán a szöveg vége már túl is nyúlt ezen a témán. Reményeim szerint sikerült valamiféle rálátást biztosítani, néhány kételyt esetleg eloszlatni.

Kép: Henri Matisse - Nu bleu IV

Mindenekelőtt fontos kiemelni, hogy az eset szereplőjének nevét (és még néhány személyes részletet, mint pl. kor) megváltoztattam a felismerhetetlenség érdekében - a közös munka esszenciáját persze igyekszem megtartani és megmutatni. 

Lina (26) azután keresett meg nem sokkal, hogy párja szakított vele közel négy év után. Alvási nehézségek, levertség, váltakozó düh és mély szomorúság uralkodott el rajta akkoriban. Rögzíthetjük, hogy mindez teljesen adekvát egy ilyen helyzetben. 

Részben ehhez kapcsolódva azt gondolom, hogy nem az volt ebben a folyamatban a tét, hogy Lina végzetesen belesérül-e ebbe a veszteségélménybe, vagy hogy hosszútávon elakad miatta - Lina pszichéje szerintem így is úgy is átvitte volna őt a túlpartra -, hanem sokkal inkább az, hogy ezt az átmenetet, ami maga a gyász tulajdonképpen, miként viseli. 

Ebből a helyzetből következik, hogy elsősorban amit én adhattam neki, az egy olyan légkör megteremtése volt, ami hétről hétre várja őt, s ami ebben a törékeny időszakban kellően puha vele. Hiszen ha belegondolunk akár a saját tapasztalatainkba, egy ilyen érzelmileg terhelt helyzetben azt a biztonságos közeget keressük, ahol a pszichénk bárminemű veszélyeztetettség nélkül dolgozhatja ki magából az adott fájdalmat. Azt vettem észre többeknél - Linánál is -, hogy ebben a biztonságkeresésben az ülések kiszámítható rendszeressége például önmagában hat és kapaszkodót nyújt.

Tehát az egyik fontos tényező a terápiás tér hangulata volt. Emellett viszont egy praktikusabb részt is kiemelnék az egészből, ami szerintem elősegítette Lina előrehaladását a folyamatban. Egyik alkalom végén megkértem őt, hogy következő hétre írja össze időrendben minden érzelmileg releváns élményét a kapcsolatnak. Bármilyen pozitív vagy negatív érzés, és bármilyen kisebb vagy nagyobb esemény kerüljön fel a listára. 

A következő hétre így hát a jegyzetfüzetével érkezett, és elkezdtük élményről élményre felidézni és átbeszélni ezeket az emlékeket. A hozzájuk kötődő érzéseket, gondolatokat. Úgy emlékszem vissza, hogy ez fontos pontja volt a folyamatnak, valami olyanra volt ez a beszélgetés egy kísérlet, hogy válogatás nélkül, darabjaiból állhasson össze egésszé az ő kapcsolatuk Linában, ami - azaz hogy az adott viszonyt egészében minden jóval és rosszal együtt lehessen látni - kulcsa egy-egy veszteség feldolgozásának. 

Az utolsó hetekben nem lehetett nem észrevenni a változást. Fokozatosan elkezdett újraéledni Lina reménytelisége a jövőjével kapcsolatban, állt helyre az alvási ritmusa és rendeződni kezdett az alapvető hangulata. Így hát végül magától értetődő módon érkeztünk el a lezáráshoz. 

Kép: Egon Schiele

Az alaphelyzet szerint meghal egy férfi maga után hagyva feleségét, Editet (Törőcsik Mari) és két fiát, a kisebbik Gáspárt (Jancsó Gáspár), illetve a nagyobbik Istvánt (Balázsovits Lajos).  A filmben fontos szerepet kap egyébként István párja Kati (Kovács Kati) is, ám a következőkben kizárólag az anya és a nagyobbik fiú belső világára fókuszálunk.

Kezdjük az anyával. Egy enervált nőt látunk a filmvásznon Edit személyében, aki a férje halála után nemigen tud mit kezdeni magával, illetve azzal a hagyatékkal, ami a megözvegyüléssel rá marad. Mintha szabadulna mindentől, ami az eddigi életéhez köti, a ruháit a barátnőinek ajándékozná, illetve a férj halála után járó özvegyi járadéktól is elzárkózik. 

Elnézve őt, érződik rajta az a tisztázatlan viszony, ami a férfihoz (és a férfival való közös életéhez) köthette. Persze a gyász során sokféle átmeneti reakció megjelenhet, Edit esetében az a benyomásunk, mintha legszívesebben kitépné az eddigi életét, és tiszta lappal akarna indulni. Érthető igény persze, ám az a tapasztalat, hogy az efféle elfordulás a múlttól képtelen elérni a maga célját. Nehéz elképzelni, hogy Edit anyagi világban tett lépéseit siker koronázza (ez nem derül ki a filmből egyébként) míg nem találkozik mindazzal, ami tetteit igazándiból motiválja. Tulajdonképpen azzal az élettel, amit élt, és amit ezáltal pedig kihagyott ezidáig. Mindkettő elgyászolásával, mely által tulajdonképpen mindkettő az ő részévé is válhatna, s erőt is adhat a hogyan továbbhoz. 

Térjünk át most a nagyobbik fiúra. Az apa halála után azt látjuk, hogy az anyja viselkedését hisztériának látja, ezért - hogy ne döntsön átmenetileg semmiről - elküldi őt a vidéki nyaralójukba, és Kati gondjára bízza (kvázi őrizteti vele). A felszínen úgy látszik, mintha István az anyja érdekében igyekezne eljárni, és csupán a film előrehaladtával alakul ki a nézőben az az érzet, hogy ez sokkal inkább róla szól. Az anyja viselkedését azért is szükséges hisztériának címkéznie, mert különben felvetődnének a miért kérdések, így előbb-utóbb az is, hogy az az apa, aki példakép az ő számára, milyen is volt valójában. A fiú valóban óvni igyekszik, de nem az anyát vagy a családi vagyont elsősorban, hanem önmagát, illetve a tökéletes apa képét önmagában. Mert ha ez a kép megrepedezik, az tulajdonképpen az ő világát repeszti meg, azt, hogy mi a jó és mi a rossz, mi a cél és mi az út. Elvakítja az ettől való tudattalan félelem, és észre sem veszi, hogy nem pusztán az anyját zárja be a balatoni nyaralóba, hanem önmaga is rabbá válik.

Hogyha egy lépést hátrálunk tőlük, mit is látunk? Elsősorban azt, hogy ez a két ember anélkül evez egy hajóban, hogy ez tudatosulna bármelyikükben is. Mind a kettőjüket igyekszik megvédeni a pszichéjük valamiféle fájdalomtól, s közben elveszítik a lehetőséget az egymással való kapcsolódásra, ami éppenhogy átsegíthetné őket az említett fájdalmakon. Paradox helyzet, és mégis emberi mindeközben - példa arra, miként maradunk magunkra a félelmeink és elhárításaink által. Példa arra, hogy mit adhat az önreflexió, az önmaguk világának szemlélése. Észrevehetjük azt mondjuk, hogy éppen bajban vagyunk.

Kezdjük az előbbivel. Hallgatva Csernust, borzasztó leegyszerűsítő ember- és változáskép bontakozik ki általa - talán nem véletlen a felkapottsága. Azt sugallja, mintha egy végtelen egyszerű képlettel állnánk szemben. Hogyha az egyén tartósan küzd valamivel, szenved valamitől, akkor minden bizonnyal információhiánya van a tekintetben, hogy mit tehet, tehát ha felvilágosítjuk arról, hogy élhet másképp, akkor egyszerűen eldönti, és pont, lezárult a kérdés. Hogyha pedig a felvilágosítás után továbbra is a maga ördögi köreit futja, akkor csupán egy gyáva alak.

És talán a leegyszerűsítés - amire még visszatérek - mellett itt érünk az egyik lényeghez. Nem oda vezet a csernusi gondolatfonál, hogy az adott személy fél, hanem hogy gyáva. Nem mellé áll, hanem szembehelyezkedik a másikkal. Nem leül melléd, hanem hozzád vág, nesze, bazmeg, éppenhogy ez nem hangzik el. És az egyik kár itt keletkezik: egy segítő szakember azzal hitegeti az embereket, hogy a megsegítés nem az empátia, hanem a megmondás felől történik. Miközben hétköznapi tapasztalat, hogy az odafordulás, a meghallgatás, a megértésre való törekvés az, ami ad. Hogy segíteni az a másik kísérése a maga labirintusában. Együtt keresni vele a maga valóságát. Ott lenni számára a kételyeiben, elesettségeiben, kudarcaiban.

Visszatérve most a leegyszerűsítéshez. Itt történik a második kár. Mert ha valami értelme volna megszólalni pszichoedukatív jelleggel bárhol, az talán pont az, hogy árnyalatokat villantson fel a szakember a közönség számára. Például ha már a személy működéséről beszélünk, be lehetne hozni a múlt, illetve a múlt által megképzett tudattalan működések kérdéskörét. Be lehetne hozni, hogy mikor valaki a maga ördögi körébe kerül pl. egy párkapcsolati helyzetben, akkor az ő reakciói a feszült helyzetekben miként függnek össze azokkal a tapasztalatokkal, amiket a szituáció élményszinten előhív belőle. Be lehetne akkor hozni persze azt a dilemmát is, hogy olyan állapotban, mikor az ember épp visszacsúszik kb. 5 éves szintre, akkor mennyire elvárható, hogy konstruktív legyen. Be lehetne hozni, hogy ha ez egy ilyen bonyolult helyzet, akkor miként is lehetne valóban megsegíteni ezt az egyént pszichésen, hogy hosszabb távon képes legyen megtartani magát egy ilyen helyzetben, hogy megerősödjenek olyan részei, melyek képesek biztonságba tudni őt, és ezáltal olyan helyzetet teremtsenek, amiben lehet egyáltalán számára jól dönteni. Be lehetne mindezt hozni, de a leegyszerűsítés ezt ellehetetleníti, sőt úgy láttatja, mintha az előbbi sorok kifogások, elkenések volnának. És azt hiszem, hogy végeredményben a leegyszerűsítések, az árnyalatok hiánya ritkán szül békét, sokkal inkább szégyent, bűntudatot, dühöt, frusztrációt - gondoljunk a közbeszéd állapotára. 

A másik téma, amit a média fel is kapott, az a Simek Kittyvel való Bevállalja epizód részletének bejátszása körüli helyzet. (Maga az az epizód is szót kivánna magának, de maradjunk az interjúnál.) Intenzív ellentartást látunk Csernuson a bejátszás lehetősége kapcsán, ami megismerve annak tartalmát (link1, link2, link3), nehezen értelmezhető másként, mint egyféle ellenállás. És ez a pont visz minket a hibáinkhoz való viszonyulás kérdéséhez. 

Most el is léphetünk az interjútól, és gondolhatunk egy általános hibára. Mondjuk egy jókorára. Ha már szóba került ezidáig a leegyszerűsítés, két lehetőség van előttünk egy hiba után. A beismerés és az elrejteni törekvés. Melyiknek mi a következménye? Az utóbbi minden bizonnyal pont egy olyan belső kört tart fenn, aminek a magja olyan élményekből származhat, amikben nem lehetett őszintén felvállalni a dolgainkat. Így a szembesülés, kimondás lehetősége zsigeri diszkomforttal tölt el minket, és ha ez olyan erős, illetve ha nincs egy részünk, ami ezzel együtt is képes úgy dönteni, hogy felvállaljuk azt, amit, akkor marad a status quo, és marad az a - valamelyest tudatos, valamelyest tudattalan - képzet, hogy a hiba felvállalhatatlan, rejtegetnivaló. Ebben a rövid gondolatfolyamban benne is van a hiba felvállalásának lehetséges pozitív következménye: találkozni az elfogadással. Találkozni azzal, hogy persze, a tettet morálisan elítéli a másik, de engem - valószínűleg részben a belátásom okán is - nem. És ez apró építőkőként segíthet minket aztán a későbbiekben egyre inkább nyitottan vállalni önmagunk teljességét - benne a tévedéseinket.

És nem akarom azt mondani, hogy ez egy egyszerű helyzet, azt meg főként, ha valakinek kamera rögzíti az aktuális érzéketlenségét, majd húsz év múlva valaki más azt felemlegeti, hogy az egyszerű lenne, mert bizonyosan nem az. Ám talán - ismét ellépve az interjútól - hogyha észrevesszük magunkon azt, hogy amiről most szó van, az ismétlődik, újra és újra eluralkodik rajtunk akár a szégyen, a félelem vagy a düh, mikor a hibáinkról van szó, na mikor ez a felismerés megszületik bent, akkor például lehet önmagunkért felelősen dönteni, és nem, nem azt várni magunktól, hogy innentől egyszerűen csak máshogy csináljuk, hanem ezen a ponton a felelős döntés - szerintem legalábbis - annyit jelent, hogy keresünk segítséget.

Apró megjegyzés az elején: miközben a nárcizmus lett kiemelve ebben a szövegben, valójában ezt csupan egy állatorvosi lónak is tekinthetjük. Behelyettesíthető volna a szöveget visszaolvasva akár pl. a borderline kifejezés ugyanúgy, a lényeg ugyanis inkább a jelentés szélsőségesedésével foglalkozik.

Lehetne onnan kezdeni ezt a témát, hogy a különféle pszichodiagnosztikai kritériumrendszerek szerint definiáljuk, hogy mi bújhat meg jelentéstartalmában a nárcisztikus kifejezés mögött szakmailag. Ám ez önmagában nem gondolom, hogy közelebb vinne azokhoz a fontos kérdésekhez, melyek ennek a témának a mélyen lapulnak: mit ad az efféle szörnycsinálás a belső világunknak, és mit vesz el tőlünk?

Még mielőtt viszont erre rátérnénk, érdemes lehet rátekinteni arra, hogy miként lesz a személy éppen azzá, amivé, azaz hogy miért bánunk úgy egymással, ahogy. Zanzásítva és elnagyoltan megfogalmazva azt gondolom erről, hogy minél több és erősebb méltánytalanság éri az embert a maga felnövése során, illetve minél kevesebb igaz támasza, kapaszkodója van ezekben a viharos időkben (és azon kívül is persze), annál valószínűbb, hogy ő is később komoly sérüléseket okoz másoknak. Összefoglalva: a kezeletlen sérülések nem gyógyulnak be önmaguktól nyomtalanul. És a visszamaradott nyom pedig olyan belső élményekre utal az adott személyben, mint pl. nem érzem magam biztonságban a másik mellett, úgysem szeret engem igazából senki, képtelen vagyok bármit is jól megcsinálni, satöbbi.

Ha elképzeljük azt, hogy milyen ezeket az élményeket igazán intenzíven átélni, akkor egy lépéssel közelebb juthatunk ahhoz, hogy megértsük, sok embertársunk pszichéjének mivel is kell megküzdenie. A megküzdés ez esetben olyasmit jelent, hogy ezen élményekkel együtt járó érzéseket valamiként (nem is tudatosan) elkerülje az adott személy belsője, és ehhez különféle utakat keres és talál. Lehet ilyen az agresszió, a folyamatos riadókészültség, az apátia, a görcsös megfelelési vágy, a kontroll fokozott vágya, valamiféle hamis-én felépülése, mely világban a fentebb említett érzések nem is léteznek (ez gyakran előbb-utóbb pont apátiába torkollik a maga hamissága miatt, hiszen egy bugyuta példával élve mondjuk egy műanyag dinnye sose lesz képes olyan jó érzést adni egy nyári délutánon, mint egy valódi behűtött társa), és így tovább. 

Azt hiszem, ez az a folyamat, ami ritkán kerül elő a hétköznapi diskurzusokban. Gyakorta rengeteg tudatosságot feltételezünk ott, ahol a mélyben pont a fentebb leírt tudattalan mechanizmusok működnek, és eredményezik azt, amit. 

Persze fontos azt rögzíteni, hogy ez a tettek következményei alól nem ad kibúvót. Természetes (és nem is döntés kérdése), hogy egy-egy (vagy épp sok) durva tett egy másik emberrel szemben a másikból bizalomvesztést, külső/belső eltávolodást, akár elnyúló félelemérzetet vált ki. Ezzel együtt is azt gondolom, hogy közösségileg nem tudunk azon veszíteni, ha értjük azt, ami történik. Talán ugyanannyi elkövetőt, de eggyel több áldozatot láthatunk meg egy-egy történetben, ami persze nem a tettek súlyát, de az elkövetőhöz való viszonyulásunkat árnyalhatja, és talán ez a viszonyulásváltozás hosszabb távon pont ahhoz is vezethet, hogy ezek az emberek a bűnhődés mellett segítséget is kapjanak, ezzel egyébként a jövőben másokat megóvva a saját megküzdéseik következményeitől.

Tehát visszatérve mit ad a szörnycsinálás számunkra, és mit vesz el tőlünk mindeközben (utóbbi egy részére végülis az imént már rákanyarodtunk). Talán ennek (mármint hogy mit ad) is köze van a megküzdések kérdéséhez. Mintha azáltal, ha pl. egy kapcsolat egyik tagját az abszolút rossznak lehetne látni, azaz fekete-fehér a helyzet (és itt nem abban az értelemben használva ezt, hogy ki mennyit hibázott vagy ártott a másiknak, hanem hogy én milyennek is érzékeltem folyamatában a másikat, és ezekre az élményekre a mostból miként tekintek vissza), mintha egy bonyolult élményvilágot igyekezne a belsőnk leegyszerűsíteni, s ezáltal megkímélni minket fájdalmakkal teli belső folyamatoktól pl. azután, hogy a másik már nincs az életünkben. Érthető, közben viszont van egy olyan tapasztalat is, hogy a gyász szerves része az, hogy az adott veszteséget élményeinek teljességében búcsúztathassuk el, a jóval és a rosszal egyaránt. 

Természetesen ez egy sérelmekkel, bántásokkal szegélyezett kapcsolat esetén iszonyatosan nehéz (nem véletlenül védekezhetünk ez ellen), hiszen szélsőséges élményeket kellene együtt kezelni. Nem gondolom azt sem ezáltal, hogy ez egy szimpla döntés volna, inkább hogy egy érzékeny folyamat, amiben például ér egy segítőre támaszkodni. Ilyen terhekkel ennek nem kell egyedül magunkba zárva mennie.

Kép: Picasso

Mielőtt elmélyednénk a kérdésekben, röviden a novella (ITT olvasható a mű) tartalmáról: az elbeszélő egy kis nyulat próbál megsimogatni a konyhájában, ám az folyton elszalad, elbújik előle. A történet során azt követjük gyakorlatilag nyomon, miként viseli ezt a bújócskát az elbeszélő, hogyan hat rá az állat viselkedése. 

“Nem akarok semmit tőled, te fehér, ijedt kis nyúl, csak meg akarom simogatni a fehér bundádat, hátrafelé és óvatosan, hogy jól essék neked, ölembe vennélek, és a kis fejedet simogatnám, hogy megnyugodj, és jól érezd magad, biztonságban, és elhidd, hogy nincs okod félni, nem kell tartanod semmitől, én vigyázok rád és megvédelek.” - ebből az állapotból indulunk. Van egy vágy a kapcsolódásra (a jónak lenni érzésén túl egy másik alapvető emberi vágy), és ehhez egy gondoskodó, nyugalmas, szeretetteli hozzáállás párosul. 

A nyúl azonban “ijedt kis dög, riadtan lelapul, és kifut a tenyerem alól, be a konyhaszekrény alá”, mire az elbeszélő ekként reagál: “Te csacsi kis nyúl, (...) hát most azt hiszed, hogy bántani akarlak, megfogni, mohón megragadni, agyonütni, megenni, mert erősebb vagyok nálad.”, mintha érezhető volna némi változás az első megszólaláshoz képest. Észlelhető, hogy feszülni kezd az elbeszélő, a felsorolásból kirajzolódik némi - egyelőre pusztán a nyúl félelmeink beállított - agresszió is. 

Az fogócska tovább folytatódik aztán, amint az elbeszélő éppcsak eléri a nyulat, az rögvest igyekszik megszökni. A helyzet egészen eddig eszkalálódik: 

“Most már hirtelen és mérgesen kapok utána, erőlködöm, kivörösödöm, a nyelvem kilóg, megbotlom, leesem, négykézláb futok utána, be az asztal alá, a dézsa mögé. Beverem a fejem az ajtófélfába, kiszakad a kabátom, a fogamat csikorgatom, és egyszer már meg is kapom a füleit, de ő lihegve, most már hangosan makogva kitépi magát, megharap, és a kamrában elbújik a hasábfák mögé.

Most ott van és nekem szét kellene szedni az egész halom fát, hogy megtaláljam. De szétszedem, szétszedem én, ha addig élek is, szétszedem, és megfogom és megragadom a füleit és felkapom a levegőbe, és megforgatom, és a falhoz vágom, és szétloccsantom a fejét, azt az ostoba, makacs, szamár fejét, amivel nem akarja megérteni, hogy csak meg akarom simogatni.”

Ezzel ér véget a történet. Nézzünk most rá, hogy mi történt, és miért, ám előtte egy rövid elméleti kitérő: az önértékelésünket, önmagunkról alkotott képünket általánosságban a környezettel (szülők, rokonok, kortársak, más felnőttek, stb.) való interakcióinkon keresztül szerezzük meg. Például sír a baba, az anyuka odamegy, megeteti, vagy pusztán ölbe veszi, ringatja, megnyugtatja, amiből az a tapasztalat születik a babában, hogy rendben vannak az én igényeim, szeretetet kapok, tehát szerethető vagyok, jónak és fontosnak látszom összességében az anyukám viselkedésén keresztül.

Hogyha az előbbieket a novella mellé illesztjük, mit látunk? Van egy kapcsolódási igény, aminek a megnyilvánulása elől a nyúl reszketve szalad el. Tehát a nyúl viselkedése erős kontrasztban van az iménti példában leírt anyáéval, hiszen míg az anyuka megnyugtatja a gyermeket, addig a nyúl fél az elbeszélőtől. Ez pedig az elbeszélőből egyre erősebb dühöt vált ki. Ezesetben a düh pedig tulajdonképpen egy reakció arra a fájdalomra, hogy rossznak (félelmetesnek) érzi magát a nyúl reakciójából. Kissé talán bugyután (és egyben zanzásítva) megfogalmazva egy ilyesmi párbeszéd zajlik köztük: 

Nyúl: Félek tőled, ezért elmenekülök.
Elbeszélő: Azt mondod ezzel, hogy félelmetes vagyok, hogy rossz vagyok, ami fáj nekem, és emiatt a fájdalom miatt, mert én egyébként tényleg jó szeretnék lenni, ám te ennek az ellenkezőjét mondod, szóval a emiatt a fájdalom miatt én dühös vagyok rád. 

Ebben a párbeszédben elég ismerős élményekre bukkanhatunk a saját életünkből is akár. Nem ritka azt hiszem, hogy a düh és a jó akarok lenni a saját és a másik szemében egyaránt élménye párhuzamosan van jelen, és hasonló görcsösség uralkodik el az adott személyen, mint a novellabeli elbeszélőn.